Csodálatos élményben volt részem. Meghívást kaptunk egy jubileumi gálára, a RAM Colosseum gyönyörű épületébe. A lányom Tánciskolája (Madách Musical Tánciskola) 10 éves lett.

Sárközi Gyula. A gyerekeknek ő „Gyula bácsi”. A Tánciskola alapítója és vezetője, aki mögött számos szólista és kartáncosi balettelőadás van, aki az Operaház korábbi balettmestere volt, s aki ma több táncelőadás koreográfusa, producere, szakmai vezetője. (Pl. Diótörő, Pán Péter, Bogármese, stb. ) A semmiből indult, az elképzelhető legnagyobb szegénységből. Teljesen egyedül, hittel, kitartással és szeretettel teljesítette be vágyait, sorsfeladatát.

Pedagógusi tevékenysége egyedülálló. A Tánciskolában tanuló 600 gyereknek nem csak a nevét tudja, hanem motiválja őket, mellettük áll nehéz pillanataikban, osztozik sikereikben. Számára fontos, hogy adjon - szeretet és figyelmet - azoknak, akik rá vannak bízva. Különösen figyel a hátrányos helyzetű gyerekek táncoktatására, ingyenes képzést biztosít nekik.

Találkozásunk első pillanatában (mikor lányom felvételizett a Tánciskolában) érzékeltem „Gyula bácsi” erőteljes karizmáját. Tudtam, hogy nem hétköznapi ember. Éreztem, hogy sok munka, fájdalom van mögötte, láttam, hogy szigorú és alapos, és éreztem, hogy telis tele van szeretettel.

„Gyula bácsi” tegnap volt 50 éves. Így ez a gálaműsor - az ő tudtán kívül - egyben az ő születésnapi ünnepsége is lett. És számomra itt kezdődött a Csoda!

Elindult a gálaműsor egy részlettel a Pán Péterből, majd Gyula bácsi megjelent a színpadon. Hosszú vastaps fogadta volna, ha ő ezt hagyja, de egy nagyon finom, elegáns kézmozdulattal elnémította. Egy csokor virág volt a kezében. Mi, a közönség (500 ember) vártuk, hogy megszólaljon, elmondja köszöntőjét.

Ő ekkor látta meg a nézőtéren a Szeretteit, a meglepetésvendégeket, s ekkor tudatosult benne, hogy ez az este az ő születésnapi ünnepsége is lesz. Hogy itt van Mindenki. Mindenki, aki az ő életében fontos.

És ekkor ez a nagy darab ember, ott a színpadon, a totális csendben, nem tudott megszólalni. Csak állt a virággal, a mikrofonnal a kezében, és sírt… Küszködött, próbált kipréselni pár szót a Szerettei felé, de a szavak elhaltak az összeszorult torokban.

A Szívek pedig kinyíltak! Csodálatos volt részese lenni az 50 év minden érzésének, ami megállíthatatlanul ömlött ki ebből az Emberből. Ömlött ki a térbe, a világba és gyógyított. Ez az ember kinyitotta a szívét, és odaadta nekünk mindenét. Az összes fájdalmát, szeretetét, háláját.

Csak ültem, és sírtam. Vele együtt sírtam. És gyógyultam. Vele együtt gyógyultam. Szívmelengető volt ott lenni…Élni…

Aztán folytatódott a gála, a műsor tele volt „Gyula bácsinak” szóló meglepetésekkel is, ajándékokkal, csodálatos fellépőkkel, előadásokkal. A végén pedig megérkezett a születésnapi torta. Ő felment a színpadra, és valahogy így fejezte be: „A múltkor Alföldi Róbert mondta a tévében, hogy egy előadásra mindig sokat készülünk, izgulunk, stb., aztán a darab lemegy és kész. Igen, ez az este is lement. De abban biztos vagyok, hogy ez az este ott lesz az utolsó pillanataimban is. Köszönöm.”

Tegnap este újra ráébredtem arra, hogy mi emberek mennyi mindent tudunk „adni” egymásnak azzal, ha ki merjük nyitni a szívünket. Ha nem színészkedünk, csak mert félünk a fájdalomtól, vagy csak mert sokan várják ezt tőlünk.

Ha merünk úgy élni, hogy bármikor meghalhatunk, vagy bármikor elveszíthetjük a szerelmünket, vagy akár anyagilag is tönkremehetünk. Ha vállaljuk a kockázatot… Mert bár sok fájdalom érhet minket, de mégis érdemes… mert ez az élet a mi életünk, ezt kell boldoggá tennünk.

Kedves „Gyula bácsi”! Köszönöm!